A spirituális művészet elnevezés arra utal, hogy az elkészített műalkotás ihletettsége mind alkotójában, mind befogadójában az Isten Lelkének (spiritus sanctus) műve. Az alkotással történő találkozáskor a befogadót ugyanis érzelmi szinten ragadja meg, sőt szellemi rezonálásra készteti a mű, lelkiekben felemeli, s valami módon megtisztulásban részesíti (katharszisz)

A szakrális alkotás is képes minderre, azonban Hans Belting joggal figyelmeztet arra, hogy a szakralitás nem ismeri a művészet fogalmát, sem az esztétikai megközelítést, egyedül a vallásos tisztelet és áhítat szolgálatában áll.

Azzal, hogy a műalkotás kilép a liturgia szolgálatából a bizánci ortodoxiától történő szakításával a nyugati kultúrában, különösen a reneszánsz folyamán, sőt leginkább azzal, hogy Zwingli és Kálvin kivonta a képeket az istentisztelet teréből –, a szakrális tárgyak deszakralizálódtak, egyúttal művészetté váltak, mely képzőművészet éppen spiritualitása révén különösen Hollandiában indult virágzásnak.  A polgári otthonokban elhelyezett és hétköznapi témákat, házimunkát, családot, csendéletet, tájképet, zsánerjeleneteket választó műalkotások spiritualitásuk nyomán a szép hatalmával ragadják magával a befogadót, s ezzel lelki-szellemi élményként hatnak, lelki megtisztulás révén erkölcsi megújulásra is indítva.

Akkor beszélünk tehát spirituális művészetről, amikor az alkotások függetlenedve a liturgiától deszakralizálódtak, és az alkotó, illetve a befogadó belső istentisztelete nyilvánul meg esztétikai igényességgel a templom falain kívül (extra muros ecclesiae). Míg alapvető művészi megnyilvánulásában a szakrális fenséges, addig a spirituális művészet lelki. 

Forrás: http://confessio.reformatus.hu/

Kép: Kovács Ivó Neo-Barokk II. ‘Omni-tér’ című alkotása, fényvetítés, 2020. Forrás: Lighthub.net