Vajon a teremtés már befejezett, vagy ma  is zajló folyamat?  Biztosan éles  kritikára számíthatnék vallásos körökben: Ugyan már! Ne akarjunk Istent játszani!

A festmény mégis elgondolkodtató. Belehelyez bennünket a karmester szerepébe, aki egységet teremt a sokféle hangzás között, és felcsendül a szimfónia.

Szemmel látható hogy a változás és fejlődés az életünk meghatározó része. Tanulunk, gondolkodunk, új összefüggéseket fedezünk fel. Új technikai eszközöket gyártunk, amik kényelmesebbé teszik életünket. Ezzel egyidejűleg hatást gyakorlunk a természetre, a társadalomra és a benne szereplő egyénekre. És a kör ismét lendületet vesz. Az egyéntől, és az egyének sokaságától újabb gondolatok, tervek, megvalósulások látnak napvilágot. Mi ez ha nem maga a teremtés?

Ha nem bírod már elviselni azt, amiben vagy,
Lépj ki, mint egy rossz cipőből, ringasd el magad,
Ha azt sem akarod tudni már, hogy ki voltál tegnap,
Ne törődj a tegnapokkal, ringasd el magad,
Ringasd, ringasd el magad
Ringasd, ringasd el magad

Ha senki nincs ki elringasson, ringasd el magad

LGT - Ringasd el magad

A változás és fejlődés elkerülhetetlen velejárója az életnek. Testileg, lelkileg, érzelmileg más emberré válunk. Egyre szélesebbre nyílik előttünk a világ. Új felismerések, új utak, hidak, akadályok jelennek meg. Nem csak kívül. Belül is megváltozik minden. Érzések kötődések, célok, új értelmet nyernek.

A születésünk pillanatában hátunkra öltjük tarisznyánkat és elindulunk az ismeretlenbe. A korai homályos párából egyre kitisztultabban látunk mindent. Látjuk hogy nem vagyunk egyedül. Előttünk is és mögöttünk is haladnak. Ki lassabban, ki tempósabban. Eleinte nem is tűnik fel, hogy mindannyian ugyanoda tartunk.  De hova? Mi az a cél ami mindenkit mozgásban tart?  A célok mások de egymásra épülnek. Először a saját személyes érdekeink. Aztán a másokról való gondoskodás. Szeretetünk erőnk, képességeink megosztása másokkal. És ez elvezet a végső felismeréshez: Mindannyian összetartozunk.

A nő az élet bölcsője. Alapvető természetében magában hordozza a szeretetet a könyörületet, az elfogadást, a gondoskodást.  Férfierőt megtestesítő nyugati kultúránk ezt gyengeségnek tartja. Különösen az elmúlt századokban a nőket hátrányosan megkülönböztették. Kiszolgáltatott, gyenge teremtményeknek állították be, akik csak háttérben maradásra érdemesek. 

Az idő kereke csak forog. Az erősnek hitt maszkulin társadalmak alapjaiban omladoznak. Hova vezet mindez? Vajon a nők képesek lesznek időben ébredni? Képesek lesznek levetkőzni a bevett tradíciókat és kiállni magukért és gyermekeik jövőjéért?

Minden tulajdonságunk megvan hozzá. Belénk van ültetve. Nem kell a berögzött hagyományok keresztjén szenvednünk. Merjünk kiállni magunkért!  Merjük felszabadítani azokat a belső erőket és tulajdonságokat amiket kaptunk. Mert eljött az az idő, amikor az erő helyett a szeretet, a hatalom helyett az empátia. Az elnyomás helyett a gondoskodásé a főszerep.

Szabadság!!!! De szép szó.

Ki ne vágyra rá, hogy határtalanul kiteljesedhessen, előbbre juthasson. Szabadon alkothasson, létrehozzon értékeket?  Minden élőlény alapvető szükséglete. De sokan vagyunk a Földön. A szabadság iránti törekvéseinknél illene figyelembe venni másokat is.

Nincs jogunk ahhoz, hogy mások szárnyalását felégessük. Nincs jogunk önzőn, csak saját érdekeinkre összpontosítva letiporni társunkat.

Ám a galamb se kiszolgáltatott. Egy sor  tulajdonsággal megáldott. Képes manőverezni. Felemelkedhet vagy földre szállhat. Mindenesetre nem szükséges eltűrnie, hogy áldozat legyen akkor sem, ha látszólag gyenge és tehetetlen. Csak másképp kell viszonyulnia.

A világ nagyhatalmai és vezetői előszeretettel űzik játszmáikat. A stratégia mindenek felett. Ám ennek a játéknak ára van. Ki fizeti ezt meg? Ki hordozza hatalmi erőfitoktatásuk terhét? Látszólag a leg kiszolgáltatottabb rétegek.

Elfelejtjük hogy világunk a globalizáció felé halad. Minden mindennel egyre szorosabban összefonódik. Ami a világ egyik részén fájdalmas sebeket eredményez, az mindenkire kihat így vagy úgy. És a végén nincsenek nyertesek és vesztesek. A mások elnyomásán alapuló előbbrejutáson előbb utóbb mindenki veszít. És a játéknak vége.

Az egész életünk egy rohanás. Gyorsan hajtunk, tolakszunk a buszon, sietünk a gyerekért az iskolába, rohanunk a munkába, és onnan haza. Miért is?

Mi a célunk vele? Hogy minél több mindent besűrítsünk a napunkba? Ne maradjunk le semmiről? A világ felgyorsult. Lépést akarunk vele tartani. De hova is tartunk? Tisztában vagyunk a valódi célunkkal? Egyáltalán megkérdezzük ezt nap mint nap magunktól? Mi a célom?

Ne hagyjuk magunkat sodorni. Minél erőteljesebben nyomjuk a gázt, annál nagyobb sebességgel megy el mellettünk az élet. És elfelejtünk rácsodálkozni a táj szépségére, a virágok pompájára, a naplemente harmóniájára. Arra hogy fiatalok vagyunk, és erősek, hogy szerethetünk.

És egy szép nap arra ébredünk, hogy elment mellettünk minden.

Időnként nehezen tudunk megszabadulni gondjainktól, emésztő gondolatainktól. Belecsontosodunk, belefáradunk, úgy érezzük az állapotunk örök. Lehetetlen rajta változtatni.Van úgy, hogy nem is nagyon akarunk. Persze vágyunk a szebbre, a jobbra, de nem teszünk érte. Valamiért jó nekünk a rosszban is. Miért? Talán félünk a változástól? Ki tudja mit hoz? Csupaszon, kiszolgáltatottan nekivágni az ismeretlennek? Ennél még a szenvedés is jobb.

Mindez persze nem tudatos döntés. Nem mondjuk ki. Még csak nem is sejtjük, hogy így van.

"Ami kívül hiányzik a világból, azt az ember belül, önmagában kell megteremtse, mert máskülönben elpusztul"

- József Attila -