Az gyerekeknek születésüktől fogva rendelkeznek az innováció képességével. Elképesztően tehetségesek. Ha nem megy valami, rögtönöznek. Nem félnek tévedni.

Felnőtt korra elveszítjük ezt a képességet. Nem felnövünk a kreativitáshoz, hanem kinövünk belőle.  Hát miért van ez így?

Féltjük az állásunkat, a befektetett pénzünket. Félünk a megaláztatástól, a gúnytól: "Lám én megmondtam" . Szégyen hibázni.  Márpedig ha nem vagyunk készek tévedni, sosem jövünk elő valami eredetivel. Sosem oldunk meg váratlan helyzeteket, problémákat, feladatokat. Mindannyian érezzük: ötletekre égető szükség van.

A kreativitás ugyanolyan fontos, mint az írástudás és a matematika.


A világ gyorsan változik.Ötletünk sincs mi fog történni a jövőben. Megjósolhatatlan.És erre kellene felkészítenünk a gyerekeket. A gyerekek teljes lényét kell oktatni, hogy szembenézhessenek a jövővel, kezelni tudják a gyors változásokat.
De mi lesz azokkal, aki kinőttek a kreativitásból?  

A kisfiú története

Volt egyszer, hogy egy fiúcska elindult iskolába. Ő kicsi volt, és az iskola óriásinak tűnt számára. Mikor azonban látta, hogy osztályának bejárata egyenesen az udvarról nyílik, boldogság töltötte el. Az iskola már nem tűnt olyannyira hatalmasnak, mint amikor először megpillantotta.

Reggel van, becsöngettek. Kisfiúnk már a padban ül, kíváncsian. A tanító néni így szólt a gyerekekhez:

– Ma rajzolni fogunk.

– Nagyszerű – gondolta magában a kisfiú, mert imádott rajzolni. Már rengeteg dolgot tudott rajzolni – oroszlánokat, tigriseket, csibéket és teheneket, hajókat és vonatokat. Előkotorta színes ceruzáit és nekilátott. Képzelőereje szárnyára kapta és ő engedett neki. A tanítónő hangjára eszmélt fel:

– Várjatok! Most virágokat fogunk rajzolni.

– Pompás! – örvendett magában a fiúcska, mert imádott virágokat rajzolni. Már kerekedtek is papírlapján a piros, narancs és kék szirmok, pompáztak a színes virágok, mikor újra megrezzent tanítója hangjára:

– Várjatok! Megmutatom nektek, hogyan kell rajzolni – és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral. – Most kezdhetitek.

A kisfiú a táblára nézett, majd saját virágaira. Szebbnek találta őket annál, mint amit a tanító néni rajzolt. Szótlanul megfordította lapját és rajzolt egy piros virágot, zöld szárral.

Reggel van, becsöngettek. Új nap, a régi lelkesedés. Kis barátunk a padban ül, ugyanaz az érdeklődés ül tekintetében.
– Ma gyurmázni fogunk! – szólt a tanítónő, mire a kisfiú ujjongott magában. – Csodás! Hisz imádok gyurmázni! Kígyókat, hóembert, elefántot, teherautót képzelt el magában. Elkezdte hát gyúrni, formálni, keze melegével alakítani az agyagot, mire a tanítónő újabb utasítást adott nekik:

– Várjatok, még nem álltok készen! Megmutatom, hogyan csináljatok tányért – és egy mélytányért készített. – Most pedig nekifoghattok. A kisfiú a mélytányérra nézett, majd az előtte fekvő állatokra, kisautóra. Jobban tetszettek neki. Szó nélkül mindet nagy golyóba gyúrta és egy nagy, mélytányért formált belőlük. Olyat, mint a tanító nénié.

A kisfiú hamarosan megtanult várni az utasításra, szófogadóan követni a tanító parancsait. Többé már semmit sem készített saját magától.

Egy nap a kisfiú családjával más városba költözött. Más iskolába ment, más osztály várta. Az iskola az előzőnél is nagyobb volt. Magas lépcső és hosszú folyosó vezetett az osztályteremhez.

Reggel van, becsöngettek. A kisfiú a padban ült, felkészülve az új napra.

– Ma rajzolni fogunk!

– Pompás! – gondolta a kisfiú, és várta a tanítónő utasítását, hogy mit rajzoljon. Ő pedig semmit sem mondott, csak sétált a padsorok között. Mikor a kisfiú üres lapjára nézett, megkérdezte:

– Talán nem tudsz rajzolni?

– De igen – válaszolta – mit kell rajzolnunk?

– Nem tudom, amíg le nem rajzolod – válaszolta az új tanító.

– Hogyan kezdjem?

– Ahogy szeretnéd. Ha mindannyian ugyanazt rajzolnátok, és ugyanolyan színűre festenétek, honnan tudnám, ki rajzolta?

– Nem tudom – válaszolt a kisfiú, és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral.

Forrás:  http://filantropikum.com/

Ezt a kommentet kaptam nemrég.

"Én csak amatőr szinten,otthon festegetek,bár mindenki azt mondja,hogy szép amit csinálok de mégsem kell senkinek! Igaz még az is,hogy nem járok ilyen körökbe,de nem is hallottam arról,hogy valahol ,valaki megnézné és kritikát adna az amatőr festőknek,hogy érdemes- e továbbfolytatni ezt az utat,vagy tényleg csak a sarokba való az alkotásom!"

Erre a  dilemmára egy furcsának tűnő példával szeretnék válaszolni.

Király L. Norbert.

A 2010-es X-Faktor válogatáson tűnt fel először. A 22 éves kaposvári titkárfiú irigylésre méltóan kiállt a bírák és a közönség elé. Az elején mindenki megmosolyogta a kockás ingű, furcsa fiút. Azonban miután elkezdett énekelni a szánakozó mosoly mindenki arcáról eltűnt, és helyét tátott szájjal való csodálkozás váltotta fel. Ezt követően a fiatal fiú meg sem állt, lassan, de biztosan lépkedett előre. S hétvégenként újabb és újabb produkciókkal mutatta meg, hogy mindenre képes. Sok embert, elkápráztatott, meghatott vagy éppen meghökkentett az énekhangja. Sosem volt ugyanolyan mindig más és más arcát mutatta meg. Bár azt is sokan hangoztatták, hogy Norbinak nincs helye ebben a műsorban, mégis Ő volt a közönség kedvence, és soha nem kellett párbajoznia. A műsorból harmadik helyezettként, de mégis boldogan távozott.
Mottója, amit karjára is tetováltatott: Ha meg tudtad álmodni, meg is tudod tenni.

Csontváry Kosztka Tivadar, a tragikus sorsú festő bogaras ember volt.

Néha döbbenetes megállapításokkal ütötte mellbe hallgatóit.

– Megrendelésre nem lehet igazi mesterművet alkotni! – harsogta, mivelhogy soha nem tolakodtak körülötte a megrendelők.

– Dehogyisnem! – vitatkoztak a többiek. – Ott van például Michelangelo. A Sixtus-kápolna mennyezetfreskóit is II. Gyula pápa megrendelésére festette…

Csontváry legyintett:

– Olyan is az – mondta megvetően.

/Forrás: Békés István: Új magyar anekdotakincs/

 Andersen meseíró volt, de élete korántsem volt mesés.