Az emberiség sohasem tudott  egységben élni. Egyénenként mindannyian erre vágyunk: nyugalmas, szélcsendes időkre. A hullámok azonban újra és újra felkorbácsolódnak. És mindig valami külső behatás következtében. A történelem bőven szolgáltat bizonyítékot erre. Uralkodók és elnyomottak örökös véget nem érő körforgása. Véres, és tüzes csaták, hullámhegyek minden korszakban. Miért? Kérdezhetnénk együgyűen. És talán kész is a válasz. Mindenkinél más és más. Erőforrásokért? Vagyonért? Hatalomért? Hogy megtanuljuk a rossz után értékelni a jót?  Fejlődésért? Vajon a fejlődés elvisz-e minket oda, hogy egyszer megtanulunk egységben és csendesen is élni? Ha társadalmi szinten nem megy, tegyük meg egyénileg.

A felnőtté válást gyakran a serdülőkorhoz kötjük. Elhagyva kedvenc játékunkat kilépünk a nagybetűs életbe. Társsal, vagy anélkül igyekszünk ember módjára élni. 

Ám a felnőtté válás egy véget nem érő folyamat. Tapasztalatokat szerzünk, változunk, új játékszabályokat tanulunk. Vannak akik megrekednek egy bizonyos szinten. Félnek az újtól, a változástól. Pedig a változás jó. Csak meg kell tanulnunk élni vele. Figyelni, észrevenni benne a jót, a követni érdemeset. Igaz a csalódások, a kudarcok néha megállásra késztetnek. utána félünk újra felállni és elindulni. De mi lett volna velünk ha gyerekként is így gondolkodunk? Pedig hányszor szereztünk sajgó sebet a térdünkre! Mégis felálltunk és mentünk tovább. Ne félj hát felállni. Van még előtted szép, amiért érdemes tovább menni!

Oly sokszor ragaszkodunk színes álmokhoz. Szorosan magunkhoz öleljük, hogy némi menedéket nyújtsanak a való világban. Dédelgetjük, a fantáziánkkal mindenféle kellemes tulajdonsággal ruházzuk fel. Jó ide menekülni néha. Hinni valaki szerelmében, barátságában, gyengédségében. Ám az illúziók szappanbuborék módjára szertefoszlanak, és nem marad helyettük semmi. Miért kell hogy így legyen? Mindannyian vágyunk a szépre, jóra kellemesre. Csak nézzünk körül a környezetünkbe. Hát nem erre vágyik mindenki? Tegyük meg az első lépést! Vegyük körük szeretettel hozzátartozóinkat, kedvesünket, barátunkat.  Lehet, hogy először meglepetten fogadja. Vagy nem is tudja viszonozni, de erre vágyik.

Tyúk vagy tojás? Evolúció vagy teremtés? Évszázados vitatéma. Ki tudja? Ha eljátszunk a gondolattal, és egy pillanatra kiiktatjuk az idő áramlatát, megdöbbentő képet kapunk. Pedig nem illúzió. A megtermékenyült petesejt fejődése egészen a kifejlett magzatig, végigmegy a törzsfejlődés folyamatán. Hüllők, madarak, emlősök, ember. Lehet, hogy nem is vagy- vagy a megoldás, hanem is-is? 

Az emberiség kezdetektől fogva tisztel maga fölött egy teremtőt. Hosszú ideig a teremtőtől függött. Nem volt   elég hatalma, hogy megküzdjön a természeti erőkkel, az időjárással, az aszályokkal, az élelmiszerhiányokkal. Mára a helyzet megváltozott. A tudás és a technika fejlődése már nem tette olyan sebezhetővé az embert. Hatalma egyre nőtt. Közben elveszítette a teremtővel való szoros kapcsolatát. Sőt úgy érezte övé a hatalom. Megteremtett magának mindent: otthont, védelmet, élelmiszert, biztonságot. Csak egyet nem: Bölcsességet. Őrült módjára tömegesen állítja elő a jobb élet eszközeit, az oktatás révén az új társadalmat. De hova vezetett ez az isteni bölcsesség nélkül? Meddig tartható fenn ez az állapot? Vesztébe rohan? Képes lesz időben észbe kapni?

MIÉRT? Gyakran elhangzik ez a kérdés. Nem mindig értjük mi miért történik velük. Vágyakozunk, félünk, akarunk, elesünk, felkelünk. Miért játszik velünk az élet? Miért nem mehet minden simán? Mit akar? Tanuljak belőle? Ellenálljak? Harcoljak? Hagyjam magam sodródni? Kérdések sora nap mint nap. De tényleg feltesszük ezeket a kérdéseket, vagy csak ösztönösen tesszük amit mások elvárnak, vagy amit szüleinktől hoztunk? Merjük-e meghozni saját döntéseinket felelősséggel?

A vallások, a politikai mozgalmak, de az egyén egója is bőségesen hozzájárul ahhoz hogy társadalmunk darabokra foszlik. Széthúzás minden síkon. Valahol azonban mindannyian egyek vagyunk. Vajon visszatalál az emberiség az ősi gyökerekhez? Lesz olyan vezetés, aki visszavezeti? Vagy egyénenként hajlandók leszünk leadni törtető, mindenen átgázoló egyéniségünkből, csak hogy elősegítsük az egységet? A versenyszellemet felváltja-e valaha az összetartozás szelleme?

Az évek múltával az élet barázdákba vési a múlást, de vele együtt a tapasztalatot, a bölcsességet is. Sajog a derék, és a lábak se követik úgy a tempót ahogy szeretnéd. Belül azonban mintha megállt volna az idő. Mintha csak a tükör játszana csúfos játékot. Vajon miért van ez így? Ha az "élünk és meghalunk" az élet rendje, miért nem öregszik a lelkünk a testünkkel együtt?